Paulo Coelho – Az alkimista
Úgy látszik ez a hét már csak a könyveké. Hiába, időnként kell adni a kultúrának egy nagy pofont. Egy nap alatt sikerült is ledarálni a szerzőnek egy csapásra nemzetközi hírnevet hozó regényt: Az alkimistát.
Az olyan alkotásokkal, amelyekről mindenki pozitívan nyilatkozik, legyen az festmény, film, zene vagy irodalmi mű, óvatosan kell bánni. Nagy remények, nagy koppanás.
Mivel Coelho tegnap kezembe került és ‘88-ban publikált könyvét már régóta szerettem volna elolvasni, ezért az elvárásokat inkább csak a falnak támasztottam. Utólag visszanézve, egyáltalán nem volt rá szükség.
A regény akkor is elérte volna a célját, ha úgy ülök neki, hogy a legjobbak egyike lesz, az eddig olvasott könyvek közül. Pár oldalanként lehetne idézni az igazán mély jelentéssel bíró sorait, és már a mű negyedénél érzed, hogy bőven megéri a ráfordított időt. Többször volt olyan furcsa érzésem, mintha Saint-Exupéry Kis hercegének egy felújított változatát olvasnám. Később kiderült, hogy az okos kritikusok hasonlón vélekednek. Ebből látszik, hogy savanyú pofájú irodalmárnak már jó vagyok.
Az alkimista újra felszínre hozza bennünk az álmaiért küzdő gyereket. A sivatag homokdűnéit átszelve megmutatja, hogy mindig van és kell is miért küzdenünk. Segít megértenünk a saját Személyes Történetünket, a barátság és a szerelem igazi értékét. Misztikus, izgalmas.
A könyvespolcon a helye.