Mesterek, tanítványok és fekete macskák

Mivel úgysem találok rajta fogást, ezért kezdem a számomra legkézenfekvőbb információ közlésével: Ponczius Pilátus kutyájának a neve Banga volt. Ez részünkről sokmindent megmagyaráz hűségről, nyalásról, farokcsóválásról…

Ám miközben a satnya bloggerek néha elkapják a fonalat, és pár soron keresztül képesek úgy írni, hogy egy pillanatra a fejekben felgyulladjon a „What The Fuck!” lámpa, addig Mihail Bulgakov műve már több mint negyven éve mindenkinek az agyát kirobbantja a helyéből. Legutóbb az enyémet.
Cirka másfél hét és ötszáz, helyenként (kibaszottul) embert próbáló oldal. Ez, az orosz irodalom egyik ékköve, A Mester és Margarita.
Az ilyen könyvek befejezése és értelmezése utána érzed úgy, mint a stratégiai játékokban, hogy most akkor szintet léptél. Az eddigi könyvek egy csapásra veszítenek az értékükből. Az ezután jövők közül pedig nem tudni, hogy melyik lesz képes felnőni elődjéhez.

Amit a Mester és Margaritáról tudni kell, hogy ez igazából három könyv egyben, jól egymásba gyúrva. Megtalálható benne a címben sugallt szerelmi szál, társadalomkritika, vallásosság, szatíra, fantáziadús meseelemek, némi horror és még ki tudja mi minden. Ebből kifolyólag az olvasásához egy olyan másfajta tudatállapot kell, amelyben elfogadod, hogy több száz oldalon keresztül kurvára nem értesz semmit és inkább csak hagyod, hogy később valami értelem alakot öltsön.

Ugyan Bulgakov 12 évig írta élete fő művét, de még ennek ismeretében is csodálom a részletekbe menő kreativitását. Mondom ezt úgy, hogy legalább féltucatszor biztos bealudtam a regény fölött.
Csak kitartó könyvbuziknak!