A rektor, aki nem dékán

A cipő sietve kopog az utcán, a múltkori plusz húsz perc most átvált mínuszba. A körülbelül fél tucat jelentkező között valamiért csere történt, így hamarabb jövök. A titkárságon várakozva még vicceskedve elsütöm a sablon szöveget, hogy irány a kivégző osztag.
Nem gondoltam volna, hogy így beletalálok.

Igazából az összhang nem volt meg a 6 vagy 7 fős bizottság között és köztem. Az egyik oldalról enyhe stresszinterjú hangulat, kötözködés értelmetlen dolgokkal kapcsolatban. Tőlem balra, a másik oldalon a hosszabb monológjaim utáni összesúgás. A kettő között meg egyre jobban tisztul a kép, miszerint nem én leszek az eljövendő messiás, aki az édenkerti idillbe vezeti a főiskolát. Belülről ismerve a rendszert, ez számomra persze kevésbé meglepőbb, a kritikus megjegyzések nem is maradnak kimondatlanok. Nagyobb baj, hogy a kérdezőbiztosok által felállított elvárásoknak sem tudok megfelelni.
A döntés végkimeneteléről a hanglejtésből egyértelműen kiérezhető “köszönjük, majd írásban értesítjük” után, nekem sincs kétségem. Eszembe nem jutna magamat alkalmazni.

Hazafelé a cipők már kevésbé koppannak, belesimulnak az utca zajába. Magamban érlelődve keresem az interjúra leginkább megfelelő kifejezést. Cumshot gangbang úszik át az agyamon, de nem. Ezzel csak próbálok rátalálni az apró megsemmisülés utáni tökéletes érzésre: bukkake.