Négy lovas

Az apokalipszis négy lovasa (hogy pontosítsak), dübörög. Ez egy ilyen kép, amit előszeretettel ragasztok fel az égre. A sorok mégis arról szólnak, hogy levágtam magamról két kötelet. A szokásos vicces fejezet, hogy akik miatt fel és lekerült, azok fél óra alatt váltották egymást egy fehérre írt macskakő utcáin. Előbbi meg se ismert. Jobb is, mert míg én csak 18-nak, ő szarul nézett ki. A másikról majd egy vers szól, igen, lejjebb. Születésnapi ajándék helyett.
Tegnap a gyerekkönyvtárban olvastam gyerekverseket. Úgy érzem, azon a szinten vagyok, úgyhogy jól esne egy józanító pofonvágás, hogy te fasz, még írni se tudsz, ne pózolj, hagyd már abba! Csak hát, a Harcosok klubja óta tudjuk: “Az önfejlesztés önkielégítés, az önpusztítás…”

Kakaó helyett most kólát fogok inni, sokat.

Háromszor mondom el

I.
Bolygóink tánca konstanssá vált
útkereszteződés. Ha te izegsz,
pulzálva izgulok. Csillagképed,
holdvilágnyi sarló, dagadtan izzó
körtéjében tündököl. Eltérített
röppályára tévedek, bízva benne,
napkitörést nyelve, annak
lángjaként előled keringhetek.

II.
Szeretettől hiányos kishercegként,
egy szál bugyiban, szelídíted róka
énem. Veszettül kereslek, hogy
önámító ravaszkodással húst marjak
belőled. Felhevült, sós ruhadarabon át
harapom ki a nekem szánt szeletet.
Tápláló, tudatlan léted, tudom kitart
pár estét leső napig.

III.
Játszótéri homokozóból előásott
rongybaba. Csutakos haja, kifordult
karja, cérnán lógó egy szeme, te vagy.
Ha simogatásoddal felém nyúlsz, elfutok.
Amúgy meg, a homokvár árnyékába rejtett
mosolyom rád hagyom. Kezdj vele bármit:
Építs köré iszapból bástyát, áraszd
el a tenger vízével vagy lábaddal
zúzd szét! A por attól földre száll.