Maupassant – A szépfiú

A könyv, amit úgy adtak a kezembe, hogy a főhőse én vagyok. A könyv, amit úgy tettem le, hogy képtelen legyek utána kijelenteni: “Nem, én soha nem leszek ilyen.”

A történet az 1880-as évek Franciaországában játszódik, ahol egy vidéki parasztcsaládból származó jóképű fiatalember megcsinálja a szerencséjét. Miután leszerel a katonaságtól, Párizsba költözik, éli a bohémek éhenkórász életét, amíg régi barátja segítségével be nem kerül az egyik helyi napilap tollforgató újságírói közé. A szakmához ugyan kezdetben nem ért, de hamar rájön, hogy felhasználva a gyengébbik nem körében aratott sikereit, hamar feljebb tornázhatja magát a ranglétrán. A nők kegyein keresztül rangot, hírnevet és pénzt szerez magának. Eközben hamis ígéretekkel csábít, minden érte hevesebben dobogó szívet kihasznál és összetör. Bűntudat nélkül, mohó kapzsiságtól megéhezve kaparja egyre hevesebben a maga gesztenyéjét. Kitünően szövögeti az egymásba fonódó terveit, amelyek mind arra hivatottak, hogy karrierje csúcsára emeljék.

Maupassant úgy mutatja be a főhős Georges Duroyt, hogy az olvasó az események előrehaladtával egyre kevésbé legyen képes szimpatizálni a személyiségével. Mire a végkifejlethez érünk, illik szabályosan undorodni álságos figurájától. Egy belső erőnek engedelmeskedve nekem ennek ellenére kellett valamiféle pozitív hajtóerőt találnom, ami megindokolná a tetteit és kevésbé rossz színben tüntetné fel. A végére már nekem sem sikerült, úgyhogy válaszokat most magamban keresek.

A könyv amúgy helyenként remek, összességében jó. Az, hogy valakit a címszereplő egyik mai megtestesítőjének mondjanak, gondoljanak, egészen felkavaró érzés. Ha igaznak vesszük, hogy mindenkinek van egy sötét oldala, igen, az enyém valószínű sok helyen találkozna a Georges Duroy felé sodródó szemléletekkel.
Vagy már találkozott is.