Miről álmodnak a bányászsisakosok?
A még némi vidéki jelleget magán viselő kedvenc bloggerünk a halántékát kaparva nézett befelé, hogy vajon vele lehet a gond vagy a nyugdíjszelvény mellé kapott több napos erős UV sugárzás tett be a BKV járatokon közlekedő öregeknek.
Válasz helyett egy beragadt, későn nyíló buszajtó elemi erővel lökte fél méterrel beljebb és ezzel együtt a hétköznapi valóság színterére. A nagy ijedtségben két liter sós testnedvnél többet nem is tudott magából kiizzadni, ám egy formás seggű lány felbukkanása után, máris hálát adott a sorsát irányító mindenség urainak:
“Mióta dolgozom se időm, se energiám, se pénzem, de legalább naponta rám mosolyog néhány körzővel rajzolt fenék!”
Ennek az igazságnak a mélységét csak a kohászatban jártas munkásosztály képes igazán átérezni, ám mivel a közelben egyetlen lelkiismeretes hülye sem tartózkodott, bloggerünk a kétely apró jele nélkül adott magának igazat és rohant tovább a Déli pályaudvar féregjárata felé.
Talán pont a kendőzetlenül elé táruló, hiteles valóságábrázolás miatt szereti annyira a fővárosi metróhálózatot, a mozgólépcsőn szembe haladó arcok látványát és a huzat erősen szembecsapódó szelét. Ha ’szerencséje’ van, megesik, hogy akár napi egy órát lubickolhat ebben a föld alatti világban.
Titkon, gyermeteg vágyakozás hajtja, hogy egyszer a végállomáson magát megmakacsolva, a felszólítás ellenére ne szálljon ki a szerelvényből. Szeretné tudni hová mennek aludni a kétszemű metrószörnyek. Ha esetleg korábban nem, de azon a napon, amikor végül messzire hajítja el a csákányt, lesz ami lesz alapon, ezt is kipróbálja. Ahogy az irodaház földszintjén annak a medence melletti, zöld gyepen árválkodó, nyugalmat árasztó padnak a kényelmét.
Az ilyen apró örömök listája a zsebébe gyűrt papírcetli aljáig bővül. Addig néma beletörődés a hangján,a világmegváltás átmenetileg, kapacitás hiányában szünetel. A blog, gyengülő életjeleket még produkál.