Ain’t got no job

Nagyvárosi hippiként a felmondásom óta a Hair musical címben is szereplő száma nálam egyfajta kultikus himnusszá vált (itt élvezheted). Akárhányszor meghallom, akusztikus megerősítésként hat, hogy jól döntöttem. Ennek ellenére reggel újra feltűröm az ingujjat és megyek vissza a balettbe ugrálni.
A különbség csak annyi, hogy nap végén a tükörből már nem egy ismeretlen, morc zombifej köszön majd vissza, hanem újra az a valaki, aki az utóbbi hónapokban kezdett kiveszni belőlem.

Ugyanis a rossz, ismétlem a rossz munkahely bedarálja, agyatlan igavonó állattá formálja át, végül megöli az embert, az egyént, az identitását. Miközben valójában a képlet marha egyszerű: Ne azért élj, hogy dolgozhass! Ne azért dolgozz, hogy élhess!
Lehetséges, hogy ez a fajta carpe diem felfogás sem a helyes útra terel, de a mostanra kitisztult gondolatvilágom pillanatnyilag így látja. A hozzáállás helyességét az idő majd úgyis megválaszolja.

Mellesleg furcsán hathat, de amúgy baromi hálás vagyok, hogy olyan volt az első munkahelyem, amilyen. Hiszen ahogy az írok a pocsék regényekből, úgy mi a rossz tapasztalatokból tanulunk. Ehhez csak a meséken felnőtt gyermeki énünknek újra fel kell tudnia ismerni, hogy mi a jó és mi a rossz. A többi már döntés, a tisztán látás és bátorság kérdése.
Elcsépelt közhely, de ahol egy ajtó bezárul, ott legalább másik három kinyílik.
Akkor hát, ragadjunk kilincset!