A Balkán Zen magyar csomagolásban

Még délután, amikorra a Nap az égbolt jelentős részét már bejárta, én éppen a MOM Parkban található Match-ban vadásztam a tejtermékek között az 59 Ft-os joghurtokért. Ez a Match, amúgy annyiban emelkedik a főváros összes többi élelmiszerboltja fölé, hogy az Rtl Klub Vacsoracsatájában Vágó István is itt vásárolt be az esti hadműveletéhez. Amióta ezt a bizonyos ide vonatkozó részt láttam, az önéletrajzomba vastagon megjelölve bekerült, hogy egy helyen vásárolok a tudásért pénzesővel kecsegtető vetélkedők hazai porondmesterével.
(Igazából ez az információ a történet szempontjából abszolút mellékes, de hol fényezze magát az ember, ha nem a saját blogjában?)

A kis intermezzo és a joghurtok kosárba landolása után, ahogy egy rendes vásárlóhoz illik, beparkoltam az egyik szimpatikus kasszánál tekeredő sor végére. Az ember különleges képességeinek egyike ugye pont abban rejlik, hogy a postán, bankban vagy ahogy az esetünkben később kiderült egy boltban vakon képes megtalálni azt a sort, ahol garantáltan a legtöbb időt fogja eltökölni.
Ám ez az elvesztegetett idő most kivételesen hasznos tapasztalatként térült meg.

A kasszánál két angol nő százegyedik termékének vonalkódjáról olvasták le éppen az árat, köztük és köztem egy anya a lányával, valamint egy idős nyugdíjas, mindenki csordulásig feltankolva az életben maradáshoz szükségesnek gondolt árucikkekkel.
Öt perccel később a felállás változatlan. A kasszánál ülő középkorú hölgy értetlenül körbe tekinget, mialatt magyarul szentségel a szatyrokat kérő angol nők miatt. A sor előttem és mögöttem álló tagjai türelmetlenek, teljes a bábeli zűrzavar, hogy akkor hány szatyor is kell és milyen nyelven.
Újabb három perccel később anya és lánya átpártol egy másik sorba, az angoloknál előkerült közben egy kiszakadt termék, de újabb bajforrásként most a bankkártyás fizetés okoz gondot. Mindenki feszült, egyedül az angolok képesek természetesnek és mosolyogva nyugodtnak maradni. Ezt és a kasszás durranni készülő fejét látva, elmosolyodok és segítőkészen nekiállok közvetíteni a két nyelvi kultúra között.
Idővel a nyugdíjas morogva kikopik előlem, így már közvetlenül az angol nők mögött állok. Fordítok, vidáman csacsogunk, míg lassan a bankkártyarendszer magára talál, és sikerül kifizetniük a 8000 forint feletti számlát.
Távozásukkor a jelenet alatt éveket öregedő kasszás megkér, mondjam még meg nekik, hogy ez bizony nehéz szülés volt. Megmondom, ám közben az összeérő tekintetünkben benne van, hogy mi ezen a pillanatnyi stresszen próbálunk inkább felülemelkedni, mint sem mérgező füstként magunkba szívni. A sorban álló statiszták és a pénztáros arcán azonban ott a marcona tekintet, csak mi hároman tudunk mosolyogni.

Tudom, hogy mindenki minimum 8 órában húzza az igát, én meg kisimult arccal szemlélem a világot, de ez akkor is döbbenetes látlelet volt, hogy egyedül a hűvösnek hit angol mentalitás tudta némi derűvel helyén kezelni a hirtelen felmerült problémasort.
Egyszerűen az elkúrt mentalitás országa vagyunk, aminek semmi köze Orbánhoz, Gyurcsányhoz, a Magyar Gárdához, a zsidó és cigány kisebbséghez vagy egy gyengébb olimpiai eredményhez.

Somehow, we just fucked up and enjoy it!