Tragikus tehetségek
A korábbi hasonlatomat az élet ma délután sajnálatos módon átírta. Albert Györgyi a magyar média Janis Joplin-ja lett.
Önpusztítás, az emberi értékek elfecsérlése, rossz irányba fordulás. Tyler Durden már annyiszor elmondta: “A mélypont elérése nem hétvégi nyaralás”.
Természetszerűen belénk kódolták a rombolást, a vesztünkbe rohanást, a halál utáni vágyat. Feküdtem már én is több hónapnyi depresszióba burkolózva. Éreztem másnaposan, hogy csak egy újabb alkoholdózis enyhít a fájdalmamon. Roncsoltam a testem, volt hogy megveszve csak véres fájdalmat kerestem. Vannak pillanatok, amikor egyedül ilyen érzések keltenek bennünk örömet, kielégülést.
Amikor ezek végül észrevétlenül a mindennapok szerves részévé válnak, akkor kezd roncsolódni a személyiség, akár láthatatlanul is. Van, amikor elég néhány rosszul sikerült szakmai vagy magánéleti játszma, van, hogy több évnyi lelki méreg kezdi el kifejteni a hatását. Nem kell ehhez hírességnek, közszereplőnek vagy akárki másnak lenni, elég csak gyarló embernek.
A bomba, ami robbanás után a földre terít minket, ott ketyeg bennünk.
Közhelyszerűen szerintem kétfajta ember van. Az egyik kilépve az ördögi körből, fel tud állni és leporolja magát, a másik nem. Albert Györgyinek minden egészséges lelkületű ember szurkolt, hogy hátrahagyja a démonait. Kár, hogy már nem tudjuk meg, sikerült-e volna neki.