A halálról

Mint a tenyéren elnyomott cigarettacsikk. Az elején engedd hogy égessen, hogy fájjon, érezd át, érezd át egészen! Aztán ahogy ez kezd elmúlni, a többit már csak rá kell bízni az időre. A természet rendje, hogy ha lassan is, de idővel minden begyógyul.

Öntelten, sokáig azt hittem, hogy ha máshoz nem is, de a veszteségek kezeléséhez jobban értek a korombelieknél. Többet tapasztaltam, felkészültebb vagyok, a halál lehelete már ismerős érzésként fut majd végig az arcomon, nem tud meglepetéseket okozni.
Badarság!

Attól függően, hogy éppen milyen életszakaszban vagy, mindig másképp fogsz reagálni egy közeli, vagy akár távoli hozzátartozó, esetleg barát elvesztésére. Nincs univerzális kézikönyv az ilyen helyzetek kezelésére. Nem is kell.

A változás jön magától, a legtöbbször nem is kopogtat, hogy ugyan engedd már be. Betalál ő egyedül is. Aztán jó alaposan mindent felforgat körülötted.
Mikor végzett és sietve távozott, te hirtelen ott találod magad a szobában egy hatalmas felfordulás közepette. Lassan feleszmélsz, tudod, hogy el kellene kezdened újra rendbe tenni mindazt, ami szétesett; csak azt nem tudod, hogy hogyan. Az összetört tányérokat nem lehet megragasztani. Az egykori, boldog pillanatot ábrázoló képet már kár visszaakasztani a falra, a szög meggörbült, a megörökített boldogság tovatűnt.
Mostantól majd valahogy máshogy lesz, máshogy kell.

Ám attól, hogy a szeretett személy egyik napról a másikra eltűnt az életedből, benned még elevenen él tovább a képe, a személye, a szokásai. A füledben visszacsengenek majd a mondatai, szemed előtt az utolsó óráiban rád vetett fáradt de hálás tekintete, a határtalan szeretete. A szavak, amikkel minden egyes alkalommal kifejezte, hogy te vagy számára a kincs, még sokáig elkísérnek.
Ha pedig elég ügyesen csinálod, a mindezek mögött rejlő emberből elsajátítasz egy kis darabot. Ami egykor ő volt, az benned él tovább.

Talán ez minden, amit az ember megtehet.