banguli.blogster.hu

Mesterek, tanítványok és fekete macskák

Mivel úgysem találok rajta fogást, ezért kezdem a számomra legkézenfekvőbb információ közlésével: Ponczius Pilátus kutyájának a neve Banga volt. Ez részünkről sokmindent megmagyaráz hűségről, nyalásról, farokcsóválásról…

Ám miközben a satnya bloggerek néha elkapják a fonalat, és pár soron keresztül képesek úgy írni, hogy egy pillanatra a fejekben felgyulladjon a „What The Fuck!” lámpa, addig Mihail Bulgakov műve már több mint negyven éve mindenkinek az agyát kirobbantja a helyéből. Legutóbb az enyémet.
Cirka másfél hét és ötszáz, helyenként (kibaszottul) embert próbáló oldal. Ez, az orosz irodalom egyik ékköve, A Mester és Margarita.
Az ilyen könyvek befejezése és értelmezése utána érzed úgy, mint a stratégiai játékokban, hogy most akkor szintet léptél. Az eddigi könyvek egy csapásra veszítenek az értékükből. Az ezután jövők közül pedig nem tudni, hogy melyik lesz képes felnőni elődjéhez.

Amit a Mester és Margaritáról tudni kell, hogy ez igazából három könyv egyben, jól egymásba gyúrva. Megtalálható benne a címben sugallt szerelmi szál, társadalomkritika, vallásosság, szatíra, fantáziadús meseelemek, némi horror és még ki tudja mi minden. Ebből kifolyólag az olvasásához egy olyan másfajta tudatállapot kell, amelyben elfogadod, hogy több száz oldalon keresztül kurvára nem értesz semmit és inkább csak hagyod, hogy később valami értelem alakot öltsön.

Ugyan Bulgakov 12 évig írta élete fő művét, de még ennek ismeretében is csodálom a részletekbe menő kreativitását. Mondom ezt úgy, hogy legalább féltucatszor biztos bealudtam a regény fölött.
Csak kitartó könyvbuziknak!

Delicatessen

Az Amélie csodálatos életét jegyző Jean-Pierre Jeunet debütáló filmje még 91-ből. Melyben egy szörnyű háború sújtotta, utópisztikus Franciaország képének egy kis szelete tárul elénk.
A legnagyobb éhínség idején egy társasház földszinti hentesénél mindig kapható pár deka friss hús. Cserébe a lakóközösségnek ugyan meg kell őriznie egy szörnyű titkot, de az életben maradásért, ez mindenki számára elfogadható árnak tűnik. Ebbe a válogatott különcök szürreális közösségébe érkezik meg Louison, az egykori cirkuszi bohóc, hogy a hirtelen kámforrá vált társasházi mindenes feladatait ellássa.

A Delicatessen-ben felépített képi világhoz hasonlót ritkán látni. Ahogy halad előre a történet, úgy válik számunkra is egyre természetesebbé a kezdetben olyan képtelennek és visszataszítónak ható szituáció. A főszereplő szavainak hatására a Mészáros tetteit idővel talán a néző is jogosnak vélheti, miszerint senki sem romlott egészen, csak meg kell vizsgálni a körülményeket.

A végkifejletet talán szándékosan húzták a kelleténél hosszabbra, de mit várjunk? Francia. Művészfilm.

Ízlésről, stílusról, korról

Meglepő kijelentés lesz, de nem vagyok művész. Ellenben ahogy a művészettörténeti korok között vagy egy-egy festő és szobrász életében előtérbe került a minimal art (releváns Google találatokért erre), akkor ugyanúgy a már több mint 5! éve a szakma ribanc bloggere is megtalálhatja a maga lelki békéjét a mindenféle díszes elemektől mentes világban. Kis kitérő jön:

Öt év, baszics, büdös sok idő. Tegnap olyan 2002-es bejegyzésekre találtam rá, amelyek nekem se rémlenek. Ha életem első olvasójának száját mára nem varrták volna be, most megkérdezném, hogy ő emlékszik-e azokra az időkre? Bár kétlem. Azóta aztán fostam a szót sokszor, sokhelyen. 2005 karácsonyán (a csöcsös csajos részlegnek hála) volt napi ezres látogatottság is, de ezek mind elmúltak. Általában egy általam felállított új iránynak köszönhetően.

Mivel nem vagyok scriptkiddie, kockafejű programozó, sem habzószájú webdesigner a mostani lépés érett már szeptember óta. Csak ugye a köztes időben jobban esett sebeket nyalogatni, részegen tántorogni vagy a kettő kombinációját űzni némi mocsokkal tarkítva (az elmúlt hónapokból emlékszek olyan negyed órára). Amióta viszont a WordPress motor robog a seggem alatt, mindjárt tisztább és szárazabb az érzés. A gép forog, az alkotó alkothat, nincs para, hogy valamit elbaszhatok. És ez így van rendjén.
Egyébként sem a külcsín számít, hanem a belbecs. Ezzel megvolt a mai életbölcsesség. Nyitok is rá egy sört és olvasom tovább a 2002-es neuroLOGia és plastik posztokat.

Ünnepi matiné

A karácsonyi éjszakákat némi bor társaságában mindig valamilyen arra érdemes filmmel búcsúztattam: A világ második legjobb gitárosa (1999), I am Legend (2007) és Taxidermia (2006).

A világ második legjobb gitárosa Woody Allen kitalált zenészének, Emmet Raynek állít emléket.
Amerika bohém 30-as éveiben járunk, ahol a csapból is whisky folyik, a kaszinók és billiárdtermek megteltek, miközben a nők a jazz hallatán mindenre kaphatóak. A gitárvirtuóz szerepében Sean Penn lubickol szabadon és kiválóan hozza az elvont, érzelemszegény zsenit, aki csak zenélés közben képes kiteljesedni. Maga a film azért erősen átlagos, másodszori nézésre a zenén túl nekem csak Emmet nőkhöz való hozzáállása tetszett: Szeresd és hagyd el őket!
Ami viszont mindent visz az, az a jelenet, amikor élete nagy szerelmével először együtt töltöttek egy estét, rágyújt, majd a következővel nyit: Adnom kéne taxira, de szerintem ilyenkor direkt jó egy kis séta.
Fel is került az egy mondat, amit egyszer mondani kell egy nőnek listára.

A magyarul kicsit bután hangzó Legenda vagyok című filmben New York egy fertőző vírus melegágyává válik. Rövid időn belül a kór tovább terjed és jól kipusztítja a Föld teljes lakosságát. Három évvel késõbb az amerikai metropolisz kihalt és gazos utcáin egyedül Robert Neville (Will Smith) vadászik a Central Parkban ugráló őzekre. A precízen megtervezett napjait a kór ellenszere utáni kutatással, esetleges túlélők keresésével, golfozással és a kutyájával tölti.
Ugyan a film utolsó harmada érzésem szerint rossz irányba megy el, de cserébe az első óra, annyira jól adja a posztapokaliptkus élményt, hogy én az ágyból felkelve végig a monitorra tapadva néztem. Ha valaki bírja a világvége hangulatot, mindenképpen érdemes megnézni.

Pálfi György művészfilmje fõdíjas volt a 37. Magyar Filmszemlén. Szokás a beteg, elborult és undorító jelzőkkel illetni. Én mégis minden percét élveztem (lehet én vagyok beteg és elborult fasz). Ugyan nekem más koncepció jött le, mint amit a rendező üzenetnek szánt, de az élmény így is maradandó. A film az emberi testnedvekről szól, vagyis, hogy a spermával keveredett nyálat hogyan mossák fel végül egy liter vérrel. Éppen ezért a képi világa egyedi, szerencsére távolról sem magyaros. És ha olykor megbotránkoztató vagy gyomorforgató is, le kell nyelni, nem számít, hogy végül tetszik-e vagy sem.
Befogadni és nem feltétlenül megérteni, ez a film lényege, amit tízmillió magyarnak ajánlanék.

Márai az ünnepekről

„Ha az ünnep elérkezik, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.
S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.”

Tasteless

Akkor a következő 30 napos projekt legyen az, hogy:
Változatos étrend + fényképezőgép + online követhetőség. Vagyis tasteless.tumblr.com, az íztelen, szagtalan gasztro-fotóblog.

Több oka is van, hogy most ezt választottam. De főleg mivel a változás szekerét már 4 ló is húzza, és lehet meghalódik a blogster, kellett valami külső blogmánia, az átmeneti időszakra. Értelmetlen, ártalmatlan, de jó móka.
Igyunk is erre, a megkerülhetetlen fejlődésre, a közelgő DFK-ra, meg a neonfénycsóvára!

10227 nap után meredek az éjszaka

Ült a park eldugott szegletében egy megkopott padon, amiről a festék már évekkel ezelőtt lepattogott. Fülében a legújabb podcast, zsebében a negyedóránként visító telefon, lelkében a szánalmas üresség.
Az emberek ilyenkor boldogok vagy kényszeresen próbálják elhitetni környezetükkel, hogy azok. Ünnepelnek és ünnepeltetik magukat. Ő egyikre se vágyott.
A leírt szó erején gondolkodott, a reggeli ébredés utáni ártatlan másodperceken, az idő múlásán és hogy kinek mit vegyen karácsonyra. Közben a zsebében újra háromat rezgett a mobil. Még egy jókívánságokkal teli sms, ami egyedül az üzenet küldőjét teszi boldoggá, hogy ezt a hivatalos kört is letudta.
És mi van ha ő? – villant át az agyán, majd a szíve egy pillanat alatt újra megtelt az izgalom melegével. Egyszerre élvezte és gyűlölte ezt az érzést. Szerencsére az évek alatt megtanulta kezelni. Erőt vett magán, felhagyott a gyermeki lelkesedéssel és elnyomta magában, mint az égő cigarettát a bőrön.
Hány éve is? – tette fel magának a kérdést.
Már négy. – súgta meg a hang, akivel az ember mindig magában beszél.
Úgy hallotta pár hónapja összeköltözött a barátjával, kapott egy remek állást az egyik külföldi cég magyarországi leányvállalatánál, és igen, valószínűleg az eljegyzés is érik már. A párjukkal összeköltöző, eljegyzés előtt álló lányoknak pedig nem szokásuk felköszönteni volt szerelmüket annak születésnapján. Mi lenne a világgal, ha a benne élő férfiak és nők mind így tennének!
Így van ez rendjén. – értett egyet magával némán.

Hirtelen beúszott az emlékezetébe egy régi barát, akivel sok évvel korábban egy másnapos reggelen a szerelemről beszélgettek. A barát konokul állította, hogy az ember csak egyszer igazán szerelmes életében, a többi már csak megalkuvás. Majd szintén azon a bágyadt, korai órán bevalotta, hogy még mindig nem tudja elfelejteni két éve továbbállt szerelmét.
Szánalmas! – gondolta akkor róla a padon ülő férfi. Magában megfogadta, hogy ő soha nem lesz ilyen, nem néz vissza és nem siratja évekig azt, aki elment. Most mégis ugyanazt teszi, és ettől ő még szánalmasabb.
Titkon egy üzenetet vár, néhány kedves szót, amiből aztán új reményeket fűzhet. Reményeket, amelyek feléleszthetik egy letünt kor birodalmát. Eloltják Néró tüzét Rómában, eltörlik a Vezúv kitörésének emlékét Pompeii felett.
De a köszöntő sms-ek még sohasem írták át a történelmet, nem arra születtek. Ráadásul a történelmet megtanulni, nem megváltoztatni kell.
Muszáj elfelejtenem a múltat, továbblépni és a hátam mögött hagyni a bánatot. – erősítette meg akaratát. Muszáj! Valaki egyszer azt mondta, hogy a legfényesebb jövő mindig egy elfelejtett múlton alapszik.
Ezt érdemes lesz megjegyeznem. – gondolta, és magában lassan helyére rakta a dolgokat. Mélyen lélegzett, képzeletbeli radírjával kitörölte a felkavaró emlékeket, megerősítette akaratát és tudatosította magában, hogy mit is kell tennie. Olyan sokáig csinálta ezt, míg már nem volt más csak egy ember egy padon.

Ekkor a zsebében újból háromat rezdült a telefon.
És mi van ha ez most tényleg ő? Biztos, hogy ő, csak ő lehet. Hány éve is?
Már négy. – súgta meg a hang, akivel az ember magában beszél.

Ott van az, csak ki kell jelölni

De nem ajánlom!
Holnap lesz két éve.
A nap, amikor néhány méterrel vagy centivel elsuhant mellettük a halál. Az éjszaka, amikor egy újabb részeg a volán mögé ült. A pillanat, ami után hetekig összerándult, ha valamelyik kanyarban egy gyorsabban haladó autó elhúzott a velük szemben lévő sávban. Az a néhány óra, amíg a szerelme számára ő jelentette a nyugodt erőt, a biztos pontot és a világ közepét.

Még tisztán emlékszik, ahogy másnap hazaérve, a zuhany alatt állva percekig sírt. A férfiak már csak ilyenek. A végsőkig tartják magukat, aztán ha senki nem látja őket, elvonulnak a barlang mélyére, az erdõ sűrűjébe és csak ott engedik előtörni magukból. Ma már nem tudná megmondani, hogy a több napos alváshiány, az újra és újra felidéződő sokkhatás, vagy az elvesztése miatti félelem váltotta ki belőle akkor ezt a reakciót. Talán minden együttvéve.
Az eset után aztán gyakran éjszakákon át beszélgettek a lány szobájának sötétjében. Nyíltan, a balesetről őszintén, és az érzéseikről. És akkor és ott az addig több évig tudatosan épített fal szép lassan kezdett beomlani. Az első repedések azon a két évvel ezelőtti éjszakán keletkeztek. Amikor a nő látta és érezte, hogy a férfi a világot a vállára véve is stabilan és mozdulatlanul állna mellette, így nyújtva jelenlétével védelmező biztonságot. Ezután a meglazult falból, a téglák java már szinte magától lepotyogott.

Később, a soron következő szakításuk alkalmával egy közös kérdésre mindketten ugyanúgy feleltek. Mi az, ami először eszedbe jut a rólam? Ami szerinted leginkább meghatározza a kapcsolatunkat?
A baleset. – felelték.

Ma hajnalban eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha most újra megtörténne. Mit tenne? Flegmán kiszállna a kocsiból és elsétálna? Szentségelne, hogy az agyveleje miért nem inkább a szélvédőn kenődött szét? Nem valószínű! Bizonyára mindent ugyan úgy csinálna, mint akkor.

Szerelmes bolond. – legyintenének erre a tapasztalt öregek.
Egy szerelmes bolond, aki a világ peremén újra falat épít maga köré. – válaszolná.

Paulo Coelho – A Zahir

„A Zahir arabul azt jelenti: látható, jelenlévő, valami, amit nem lehet nem észrevenni. Valami vagy valaki, amivel vagy akivel ha egyszer kapcsolatba kerülünk, lassacskán elárasztja az elménket, míg végül már semmi másra nem tudunk gondolni.
Ez lehet szentség, vagy őrület.”

Ez a Zahir, a neves író számára az őt tíz évnyi házasság után elhagyó felesége, Esther. A nő egyik pillanatról a másikra eltűnik, kétségek között és válaszok nélkül hagyva ezzel férjét. Hosszú hetek, hónapok önmarcangolása és kétségbeesése közben a magára maradt férfi próbálja újra megtalálni önmagát, de a szeretett nő hiánya csak nem hagyja nyugodni. Felívelő pályafutása során megismerkedik egy különös idegennel, aki vélhetően felesége szeretője volt, hogy egy újszerű utazás során végül egy távoli országban együtt teljesíthessék be küldetésüket.

Újra egy könyv, ami az útról és nem az úticélról szól. Mindez olyan hétköznapi, néhol már felszínes formában, hogy könnyen azt gondolhatnánk, nem is akar elmondani semmit az olvasónak. De azért Coelho idővel erre rácáfol. Majd a tőle megszokott stílusjegyek és kikacsintások között megoszt a közönséggel néhány apró igazságot.
Nem rossz, de egyáltalán nem a legnagyobb művei egyike. Témáját tekintve nálam több mint aktuális, és pont ezért volt kötelező olvasmány. A megszívlelendő idézeteket azért elraktározom.

Szeress, ha mersz!

Francia. Romantikus. Művészfilm. Az okos kritikusok szerint a második Amélie csodálatos élete, szerintem maximum távoli rokonok. Viszont érdemben többet én se tudok hozzátenni, mert a fejem a stáblista óta zsibbad tőle.

Nem a megszokott szerelmetes limonádé és nem is az a tipikus pasizós/csajozós film. Ha meg már nézed, inkább társaságban, különben úgy jársz, mint én, hogy utána csak keresed a szavakat.
Persze a hozzám hasonló művészkedő, sznob buziknak biztos bejön. Mindenki másnak akkor, ha nem zavarja, hogy utána kicsit másként kel fel.