Archived entries for fucking life

A halálról

Mint a tenyéren elnyomott cigarettacsikk. Az elején engedd hogy égessen, hogy fájjon, érezd át, érezd át egészen! Aztán ahogy ez kezd elmúlni, a többit már csak rá kell bízni az időre. A természet rendje, hogy ha lassan is, de idővel minden begyógyul.

Öntelten, sokáig azt hittem, hogy ha máshoz nem is, de a veszteségek kezeléséhez jobban értek a korombelieknél. Többet tapasztaltam, felkészültebb vagyok, a halál lehelete már ismerős érzésként fut majd végig az arcomon, nem tud meglepetéseket okozni.
Badarság!

Attól függően, hogy éppen milyen életszakaszban vagy, mindig másképp fogsz reagálni egy közeli, vagy akár távoli hozzátartozó, esetleg barát elvesztésére. Nincs univerzális kézikönyv az ilyen helyzetek kezelésére. Nem is kell.

A változás jön magától, a legtöbbször nem is kopogtat, hogy ugyan engedd már be. Betalál ő egyedül is. Aztán jó alaposan mindent felforgat körülötted.
Mikor végzett és sietve távozott, te hirtelen ott találod magad a szobában egy hatalmas felfordulás közepette. Lassan feleszmélsz, tudod, hogy el kellene kezdened újra rendbe tenni mindazt, ami szétesett; csak azt nem tudod, hogy hogyan. Az összetört tányérokat nem lehet megragasztani. Az egykori, boldog pillanatot ábrázoló képet már kár visszaakasztani a falra, a szög meggörbült, a megörökített boldogság tovatűnt.
Mostantól majd valahogy máshogy lesz, máshogy kell.

Ám attól, hogy a szeretett személy egyik napról a másikra eltűnt az életedből, benned még elevenen él tovább a képe, a személye, a szokásai. A füledben visszacsengenek majd a mondatai, szemed előtt az utolsó óráiban rád vetett fáradt de hálás tekintete, a határtalan szeretete. A szavak, amikkel minden egyes alkalommal kifejezte, hogy te vagy számára a kincs, még sokáig elkísérnek.
Ha pedig elég ügyesen csinálod, a mindezek mögött rejlő emberből elsajátítasz egy kis darabot. Ami egykor ő volt, az benned él tovább.

Talán ez minden, amit az ember megtehet.

Levél a pálinkaháznak

A tegnap bevállalt, 2005-ben a HUNDESZT országos pálinkaversenyén ezüst érmet nyert Márton és Lányai törkölypálinka mindenképpen kiérdemelte a bejegyzést azzal, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült legyűrnöm a 4cl-es szörnyeteget.

Kedves Márton, kedves Barbara és a többiek, akiknek a nevét nem találtam az elérhetőségek között!

Ez a mostani évjárat valami bűn rosszra sikerült.
Mint a házi készítésű és kereskedelmi forgalomba kerülő pálinkák nagy kedvelője, kérném Önöket egy alaposabb minőségi felülvizsgálatra. Hiszen a braziloknak ott a foci, a franciáknak a sajt, a németeknek a sör. Mi lesz így a világgal a gazdasági válság árnyékában, ha a magyar már csak félelemmel és nem alkoholmámorral telve mer lehúzni egy öblös pálinkát.

Bízva benne, hogy néma kiáltásom meghallgatásra talál, további érett gyümölcsökben gazdag évet kívánok!

Tisztelettel…

Tragikus tehetségek

A korábbi hasonlatomat az élet ma délután sajnálatos módon átírta. Albert Györgyi a magyar média Janis Joplin-ja lett.

Önpusztítás, az emberi értékek elfecsérlése, rossz irányba fordulás. Tyler Durden már annyiszor elmondta: “A mélypont elérése nem hétvégi nyaralás”.
Természetszerűen belénk kódolták a rombolást, a vesztünkbe rohanást, a halál utáni vágyat. Feküdtem már én is több hónapnyi depresszióba burkolózva. Éreztem másnaposan, hogy csak egy újabb alkoholdózis enyhít a fájdalmamon. Roncsoltam a testem, volt hogy megveszve csak véres fájdalmat kerestem. Vannak pillanatok, amikor egyedül ilyen érzések keltenek bennünk örömet, kielégülést.
Amikor ezek végül észrevétlenül a mindennapok szerves részévé válnak, akkor kezd roncsolódni a személyiség, akár láthatatlanul is. Van, amikor elég néhány rosszul sikerült szakmai vagy magánéleti játszma, van, hogy több évnyi lelki méreg kezdi el kifejteni a hatását. Nem kell ehhez hírességnek, közszereplőnek vagy akárki másnak lenni, elég csak gyarló embernek.
A bomba, ami robbanás után a földre terít minket, ott ketyeg bennünk.

Közhelyszerűen szerintem kétfajta ember van. Az egyik kilépve az ördögi körből, fel tud állni és leporolja magát, a másik nem. Albert Györgyinek minden egészséges lelkületű ember szurkolt, hogy hátrahagyja a démonait. Kár, hogy már nem tudjuk meg, sikerült-e volna neki.

Hogyan (ne) fordítsunk

A bejegyzés címe nem gyorstalpaló egy angol-német tolmácsképzőhöz, hanem saját kézzel kiosztott pofon, amolyan egyszemélyes performance, ami ha labdarúgásról lenne szó, akkor a magyarok legcsúfosabb 91-ik percében szerzett öngóljaként vonulhatna be a történelembe. Azonban a labdarúgó stadion helyett ez az eset egy (szimplán öt órás) állásinterjú végjátékában esett meg.

Ha esetleg nem tudod, hogyan lehet egy ígéretes, már-már rád nézve kecsegtető jövőképet percek alatt porig égetni, ott lépek be lazán én a képbe és megmutatom a módját!
Mindössze annyi kellett, hogy kinyissam a számat, és az azon keresztül kontrollálatlanul kiáramló szavak eljussanak a hallójáratokba. Mire feleszméltem, a szobára kiült a hűvösen kínos csend, és abban a pillanatban rajtam kívül mindenki meg volt győződve róla, hogy én vagyok a legalkalmatlanabb munkaerő a pozíció betöltésére.
Lóci barátom – Magyarbóly bikája – erre a szép teljesítményre azt mondta, hogy ezt még a kollégiumi időkből elhíresült Jackass-es rántottakészítés megemlítésével sem tudtam volna jobban alulmúlni.

Bár reménykedni még lehet, de mivel körvonalaiban ismerem az ő kiválasztási szisztémájukat, a korábbi jelentkezők tanulságos példáit, ma éjszaka, az esőben hazafelé újra felidézve a történteket, valahol a Sasad úti megálló után feladtam. Jobban mondva felvettem a reméld a legjobbat, de készülj fel a legrosszabbra hozzáállást.
Persze ne legyen igazam, de mielőtt még megettem volna az internetet reggelire, szerintem mehetek vissza a balettbe ugrálni!

Happy Monday?

Ez egy kibaszottul produktív hétfő.
A mára beütemezett ügyfél gépparkjának a fele lehalt, így a munka és az, azt megkoronázó fizetség elmarad.
A fogorvos csendben átállt a háromnapos munkahétre, szabaddá téve így a hétfőit. Ám én a változásról mit sem sejtve, a mocskos időjárási viszonyok között legalább a vádlim közepéig összesároztam a nadrágomat, amíg szembe nem találtam magam az új rendelés időbeosztásával.
Valószínűleg előrehozott választások sem lesznek, ami pedig hogy felperzselte volna a kedélyeket! Így meg milyen politikai csemegét mesélhetünk majd az arra éhes unokáknak? Semmilyent!

Egyetlen sikersztori, hogy a Megint Állunk Vazzeg még zötyög a síneken. Míg felérünk betolok pár Nip/Tuck részt, aki közben be merne szólni, azt visszaoperálom papucsállatkává!

Working through pain

Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a hét utolsó órájában elérkeztem oda, amikor fájdalmak, zsibbadás, epidurális érzéstelenítés, jeges borogatás és alkoholos állapotjavítás nélkül tudom átadni magam az éjszakának.
Pont mikor lassan kezdtem volna átérezni Dr. House Vicodin-függőségének emberi mozgatórugóit. Pont amikor a hajnali fájdalomcsillapítóért való üvöltés új értelmet nyerhetett volna az olimpiai sportesemények alatti vad szurkolások fényében.

Szerencsémre a néhány, talán mostanra tényleg elhalt idegszálon kívül kering még bennem pár, úgyhogy a szűnni nem akaró duzzanat mellé minden adott egy kellemes következő hétre!

Miért nem lesz belőlem profi fotós?

A kérdés kedden, a kora délutáni órákban vetődött fel bennem, miközben ballagtam vissza az Örs vezér téri metrómegállóhoz.
Igaz a történet már hetekkel korábban kezdődött, egy jelentőségteljes esküvőn, ahol a megbízott fotós szerepkörében tetszeleghettem, mintegy öt hosszú percig. A hatodikban (a pár bevonulásának végén) a rosszul letett fényképezőgép lecsúszott és akkorát szólt, amit a templomi orgona is nehezen tudott elnyomni.
A gépből kiesett újratölthető elemek a padsorok között és a násznép lábai alatt, én az ijedtségtől leizzadva és valahol az elemeknél is mélyebben. A gyors kárfelmérés eredményeként tapasztalati úton végül megállapítottam, hogy a gép egyben, de az elkészített képet egy write error üzenetbe csomagolva képtelen ráírni a memóriakártyára. Ebből egyenes ágon arra következtettem, hogy vagy az xD kártyának annyi, vagy az elektornikának esett rosszul a zuhanás. A problémamegoldás és márkaszervizelés ezután a rendszeresen kitolt munkaidőnek köszönhetően elmaradt.

Ugrunk az időben egész az Úr 2008-ik évének július 15.-i napjáig, amikor leszállítottam a továbbra is hibásan működő Fujifilm Finepix S6500d becenevű gépemet a Fotó-paradicsom Kft. Nagy Lajos Király úti telephelyére.
Az érzékelhetően enyhén hűvös és távolságtartó hangulat ellenére előadtam a szomorú történetem, kezükbe adva ezzel minden reményem és vele együtt a masinát. A középkorú szakember kezébe veszi, babrálgatja, forgatja, kattintgatja, majd két percen belül elkezd vele vadul fényképezni, sikeresen. Nézek leesett állal, kérdezem mi volt a baja?
Erre ő a mesteremberek flegmaságával: “Csak le kellett volna formázni a memóriakártyát!”
Az égésfaktorom itt érte el a bőven káros UVb sugárzás szintjét, amit egy mennyivel tartozom? kérdéssel kicsit még tetéztem, majd megszégyenülve távoztam.

Tanulság: A Fujifilm jóféle, esésálló és strapabíró gépeket gyárt. Ha viszont egy esetleges baleset után a látszólag leformatálódott memóriakártyával bajok vannak, előbb formázzuk le kézzel újra és csak utána szaladjunk vele a szervizbe.
Olcsó, de emlékezetes lecke volt, melynek végén a helyes kompozíciót kereső és néha megtaláló, remegő kezű, amatőr fotós visszatért.

Miről álmodnak a bányászsisakosok?

A még némi vidéki jelleget magán viselő kedvenc bloggerünk a halántékát kaparva nézett befelé, hogy vajon vele lehet a gond vagy a nyugdíjszelvény mellé kapott több napos erős UV sugárzás tett be a BKV járatokon közlekedő öregeknek.
Válasz helyett egy beragadt, későn nyíló buszajtó elemi erővel lökte fél méterrel beljebb és ezzel együtt a hétköznapi valóság színterére. A nagy ijedtségben két liter sós testnedvnél többet nem is tudott magából kiizzadni, ám egy formás seggű lány felbukkanása után, máris hálát adott a sorsát irányító mindenség urainak:

“Mióta dolgozom se időm, se energiám, se pénzem, de legalább naponta rám mosolyog néhány körzővel rajzolt fenék!”

Ennek az igazságnak a mélységét csak a kohászatban jártas munkásosztály képes igazán átérezni, ám mivel a közelben egyetlen lelkiismeretes hülye sem tartózkodott, bloggerünk a kétely apró jele nélkül adott magának igazat és rohant tovább a Déli pályaudvar féregjárata felé.

Talán pont a kendőzetlenül elé táruló, hiteles valóságábrázolás miatt szereti annyira a fővárosi metróhálózatot, a mozgólépcsőn szembe haladó arcok látványát és a huzat erősen szembecsapódó szelét. Ha ’szerencséje’ van, megesik, hogy akár napi egy órát lubickolhat ebben a föld alatti világban.
Titkon, gyermeteg vágyakozás hajtja, hogy egyszer a végállomáson magát megmakacsolva, a felszólítás ellenére ne szálljon ki a szerelvényből. Szeretné tudni hová mennek aludni a kétszemű metrószörnyek. Ha esetleg korábban nem, de azon a napon, amikor végül messzire hajítja el a csákányt, lesz ami lesz alapon, ezt is kipróbálja. Ahogy az irodaház földszintjén annak a medence melletti, zöld gyepen árválkodó, nyugalmat árasztó padnak a kényelmét.

Az ilyen apró örömök listája a zsebébe gyűrt papírcetli aljáig bővül. Addig néma beletörődés a hangján,a világmegváltás átmenetileg, kapacitás hiányában szünetel. A blog, gyengülő életjeleket még produkál.

A nagy kérdés

[poll=3]

Update: A szavazás eddigi állása alapján a többség láthatóan ismeri a belső mozgatórugóimat.
Hamarosan a hét 58. munkaórájába lépünk…

…és a hét vége a 68. órában talált rám, a munkásosztályhoz híven két sör és fél kiló kenyér társaságában.

Hányszor lehet büntetlenül elénekelni egy refrént…

Az Európa Bajnokság tiszteletére és a Happy Monday! hangulatot két lábbal meglovagolva sikerült új rekordot felállítani a ‘Munkából hazaérés’ időpontjára. A 21:45 egész barátságos időponthatározó.

Ennek köszönhetően az igényeim mértani pontossággal ledegradálódtak egy ősember szükségleteinek a szintjére: Hideg sör, meleg vacsora, térdre ereszkedett szopásra kész fehér nép.

Motherfuckers wanna get with me. Lay with me. Love with me. All right!



Copyright © 2004–2009. All rights reserved.

RSS Feed. This blog is proudly powered by Wordpress and uses Modern Clix, a theme by Rodrigo Galindez.