Öntelten, sokáig azt hittem, hogy ha máshoz nem is, de a veszteségek kezeléséhez jobban értek a korombelieknél. Többet tapasztaltam, felkészültebb vagyok, a halál lehelete már ismerős érzésként fut majd végig az arcomon, nem tud meglepetéseket okozni.
Badarság!

Attól függően, hogy éppen milyen életszakaszban vagy, mindig másképp fogsz reagálni egy közeli, vagy akár távoli hozzátartozó, esetleg barát elvesztésére. Nincs univerzális kézikönyv az ilyen helyzetek kezelésére. Nem is kell.

A változás jön magától, a legtöbbször nem is kopogtat, hogy ugyan engedd már be. Betalál ő egyedül is. Aztán jó alaposan mindent felforgat körülötted.
Mikor végzett és sietve távozott, te hirtelen ott találod magad a szobában egy hatalmas felfordulás közepette. Lassan feleszmélsz, tudod, hogy el kellene kezdened újra rendbe tenni mindazt, ami szétesett; csak azt nem tudod, hogy hogyan. Az összetört tányérokat nem lehet megragasztani. Az egykori, boldog pillanatot ábrázoló képet már kár visszaakasztani a falra, a szög meggörbült, a megörökített boldogság tovatűnt.
Mostantól majd valahogy máshogy lesz, máshogy kell.

Ám attól, hogy a szeretett személy egyik napról a másikra eltűnt az életedből, benned még elevenen él tovább a képe, a személye, a szokásai. A füledben visszacsengenek majd a mondatai, szemed előtt az utolsó óráiban rád vetett fáradt de hálás tekintete, a határtalan szeretete. A szavak, amikkel minden egyes alkalommal kifejezte, hogy te vagy számára a kincs, még sokáig elkísérnek.
Ha pedig elég ügyesen csinálod, a mindezek mögött rejlő emberből elsajátítasz egy kis darabot. Ami egykor ő volt, az benned él tovább.

Talán ez minden, amit az ember megtehet.

Kedves Márton, kedves Barbara és a többiek, akiknek a nevét nem találtam az elérhetőségek között!

Ez a mostani évjárat valami bűn rosszra sikerült.
Mint a házi készítésű és kereskedelmi forgalomba kerülő pálinkák nagy kedvelője, kérném Önöket egy alaposabb minőségi felülvizsgálatra. Hiszen a braziloknak ott a foci, a franciáknak a sajt, a németeknek a sör. Mi lesz így a világgal a gazdasági válság árnyékában, ha a magyar már csak félelemmel és nem alkoholmámorral telve mer lehúzni egy öblös pálinkát.

Bízva benne, hogy néma kiáltásom meghallgatásra talál, további érett gyümölcsökben gazdag évet kívánok!

Tisztelettel…

Önpusztítás, az emberi értékek elfecsérlése, rossz irányba fordulás. Tyler Durden már annyiszor elmondta: “A mélypont elérése nem hétvégi nyaralás”.
Természetszerűen belénk kódolták a rombolást, a vesztünkbe rohanást, a halál utáni vágyat. Feküdtem már én is több hónapnyi depresszióba burkolózva. Éreztem másnaposan, hogy csak egy újabb alkoholdózis enyhít a fájdalmamon. Roncsoltam a testem, volt hogy megveszve csak véres fájdalmat kerestem. Vannak pillanatok, amikor egyedül ilyen érzések keltenek bennünk örömet, kielégülést.
Amikor ezek végül észrevétlenül a mindennapok szerves részévé válnak, akkor kezd roncsolódni a személyiség, akár láthatatlanul is. Van, amikor elég néhány rosszul sikerült szakmai vagy magánéleti játszma, van, hogy több évnyi lelki méreg kezdi el kifejteni a hatását. Nem kell ehhez hírességnek, közszereplőnek vagy akárki másnak lenni, elég csak gyarló embernek.
A bomba, ami robbanás után a földre terít minket, ott ketyeg bennünk.

Közhelyszerűen szerintem kétfajta ember van. Az egyik kilépve az ördögi körből, fel tud állni és leporolja magát, a másik nem. Albert Györgyinek minden egészséges lelkületű ember szurkolt, hogy hátrahagyja a démonait. Kár, hogy már nem tudjuk meg, sikerült-e volna neki.

Ha esetleg nem tudod, hogyan lehet egy ígéretes, már-már rád nézve kecsegtető jövőképet percek alatt porig égetni, ott lépek be lazán én a képbe és megmutatom a módját!
Mindössze annyi kellett, hogy kinyissam a számat, és az azon keresztül kontrollálatlanul kiáramló szavak eljussanak a hallójáratokba. Mire feleszméltem, a szobára kiült a hűvösen kínos csend, és abban a pillanatban rajtam kívül mindenki meg volt győződve róla, hogy én vagyok a legalkalmatlanabb munkaerő a pozíció betöltésére.
Lóci barátom – Magyarbóly bikája – erre a szép teljesítményre azt mondta, hogy ezt még a kollégiumi időkből elhíresült Jackass-es rántottakészítés megemlítésével sem tudtam volna jobban alulmúlni.

Bár reménykedni még lehet, de mivel körvonalaiban ismerem az ő kiválasztási szisztémájukat, a korábbi jelentkezők tanulságos példáit, ma éjszaka, az esőben hazafelé újra felidézve a történteket, valahol a Sasad úti megálló után feladtam. Jobban mondva felvettem a reméld a legjobbat, de készülj fel a legrosszabbra hozzáállást.
Persze ne legyen igazam, de mielőtt még megettem volna az internetet reggelire, szerintem mehetek vissza a balettbe ugrálni!

Egyetlen sikersztori, hogy a Megint Állunk Vazzeg még zötyög a síneken. Míg felérünk betolok pár Nip/Tuck részt, aki közben be merne szólni, azt visszaoperálom papucsállatkává!

Szerencsémre a néhány, talán mostanra tényleg elhalt idegszálon kívül kering még bennem pár, úgyhogy a szűnni nem akaró duzzanat mellé minden adott egy kellemes következő hétre!

Ugrunk az időben egész az Úr 2008-ik évének július 15.-i napjáig, amikor leszállítottam a továbbra is hibásan működő Fujifilm Finepix S6500d becenevű gépemet a Fotó-paradicsom Kft. Nagy Lajos Király úti telephelyére.
Az érzékelhetően enyhén hűvös és távolságtartó hangulat ellenére előadtam a szomorú történetem, kezükbe adva ezzel minden reményem és vele együtt a masinát. A középkorú szakember kezébe veszi, babrálgatja, forgatja, kattintgatja, majd két percen belül elkezd vele vadul fényképezni, sikeresen. Nézek leesett állal, kérdezem mi volt a baja?
Erre ő a mesteremberek flegmaságával: “Csak le kellett volna formázni a memóriakártyát!”
Az égésfaktorom itt érte el a bőven káros UVb sugárzás szintjét, amit egy mennyivel tartozom? kérdéssel kicsit még tetéztem, majd megszégyenülve távoztam.

Tanulság: A Fujifilm jóféle, esésálló és strapabíró gépeket gyárt. Ha viszont egy esetleges baleset után a látszólag leformatálódott memóriakártyával bajok vannak, előbb formázzuk le kézzel újra és csak utána szaladjunk vele a szervizbe.
Olcsó, de emlékezetes lecke volt, melynek végén a helyes kompozíciót kereső és néha megtaláló, remegő kezű, amatőr fotós visszatért.