banguli.blogster.hu

Vigyázz, kész, rajt!

Az éjszakai hangulatfokozás után visszatérve, mindenkinek ajánlom, hogy hangolja a tévéjét vagy az internetét a Magyar Televízióra! Nem Stohl Bucit állítom tűzvonalba, hanem egy sokkal értékesebb műsorra hívnám fel a korosztály figyelmét. A Vigyázz, kész, rajt! célközönsége kimondva a pályakezdő tömeg, kimondatlanul bárki vagy akárki. Portréfilm számtalan különböző területen tevékenykedő, húsz és harminc közötti magyar fiatalról. Bemutatva a mindennapjaikat, a hivatásukat, a szűken értelmezett életüket, 25 röpke percben. Az m2-n megy minden héten, de szerencsére az mtv online videótárjában a leadott adások utólag elérhetőek. Én is itt találtam rá tegnap, mára majdnem az eddigi összes részt végignéztem. Inspiráló.

Ez a portréfilmezés szerintem amúgy egy hálás stílus. Amikor a képernyőn keresztül bepillantást nyerhetünk egy roma származású tehetséges jazz zongorista hétköznapjaiba vagy fiatal színészek, bűvészek, biciklisfutárok, stylist cukrászok (és még sorolhatnám) életútjának egy darabjába, az engem mindig megérint.
Az előbb Simon Márton költő riportfilmjét néztem meg. A végén, amikor egyik saját versét olvasta fel, fejben valahol ott maradtam. Azóta olvasom a blogján keresztül a verseit, aminek hatására a szavak tonnás súlyokat kaptak, szól a jazz és azt hiszem ennyi.
Ennyi.

Szösszenetek

Apró és jelentéktelen gondolatdarabkák úsznak a felszínen, amiket értelmetlen kihalászni. Ugyan a blogger közlékeny lény, de a napokban inkább a kifehérített gazdaság fekete lovasa. Egy önmagát és állást kereső, de közben dolgozó, anyagilag kielégítetlen webmunkás. Elkapta a “nem értek semmihez, de ahhoz aztán még úgy se” hangulat. Vadul böngészi az álláskereső oldalakat, amelyek nem különösebben hordozzák a tenyerükön a pályakezdőket. A legtöbb álláshirdetés bevehetetlen várnak tűnik az olyan kifejezések láttán, mint 1-3 éves tapasztalat. Arról meg őszintén fogalma sincs, hogy még rendelkezik-e tárgyalóképes angol nyelvtudással a másfél éve letett középfokú nyelvvizsgája óta. Valószínűleg nem.
Mindenesetre eldöntötte, hogy pár hónap eredménytelen próbálkozás után, majd bátran áll ki a munkaerőpiac közterére PÉNZÉRT SZOPOK pólóban. Ki tudja, milyen kéjenc multinacionális vállalatvezetőt sodor arra a szél…

Ha meg Into the Wild utánérzés, akkor ő csinálja jól. Csak én nem tudtam, hogy szabadságra ment?
De nem kell félni, öt év, elkészül a Hajsza, belőlem meg publikáló író lesz. Addig is, az olykor fasiszta elemeket felvonultató gyúrás emlékére, Dance I said, Dance!

Oscar rush

A No Country for old Men (Nem vénnek való vidék) hiába kapta meg a legjobb film és rendezés díját, túlértékelt. Egyedül a félelmetesen emlékezetes bérgyilkos, Javier Bardem érdemli meg a mellékszereplői Oscart. A There will be Blood (Vérző olaj) szintén messze nem olyan jó, mint amilyennek beállítják, bár én is Daniel Day-Lewis-nak adtam volna a férfi főszereplőnek járó arany szobrocskát. Érdekes, hogy engem valahogy ez a két unalomig dicsért, vadnyugati film nem fogott meg kellő mélységben.

Az Atonement (Vágy és vezeklés) és a Juno (csak a legjobb eredeti forgatókönyv díját nyerte meg) mindenképpen többet érdemelt volna. A George Cloney által megformált Michael Clayton pedig szintén csak egy erős közepes. Nem is értem Tilda Swinton a gonosz vállalatvezetői alakításáért, hogy kaphatta meg a legjobb női mellékszereplő díját.
A Bourne Ultimatum vitte a legjobb kép- és hangvágás díjait.

Sajnos semmi igazán nagy meglepetés. Ennyit a 80. Oscar-gáláról.
Hollywood, köszönjük! Csavarhatjátok fel a vörös szőnyegeket!

Into the Wild (Út a vadonba)

Bizonyos szempontból részemről pillanatnyilag kevés aktuálisabb filmet tudnék felsorolni, mint az Into the Wild. A 90-es évek hajnalán valóban megtörtént események kezdetén a kiváló diplomával végző Christopher McCandless a társadalmi és szülői elvárásoknak hátat fordítva, feléget maga mögött mindent és nekivág Amerikának. Csavargóként éli a megkésett hippi korszakát, keresi a természet megnyugtató erejét és próbálja minimalizálni a civilizációval való kapcsolatát. Emile Hirsch (Lords of Dogtown, Alpha Dog, The Girl Next Door) főszereplésével és Sean Penn rendezésében egy csodálatosan fényképezett, mozgóképes útikönyv tárul elénk, ami helyenként észrevétlenül képes mosolyt csalni az arcunkra.

Természetesen ez a film is az utazásról szól, hogy mindig út közben élünk, és nem a célról. A szabadságról és a boldogság kereséséről, mindezt csak stílusosan. Nem éget beléd mély nyomot, de a vadászösztöntől hajtott férfiembert elgondolkodtatja, hogy talán így is lehetne egyszer élni.
Ellenben Christopher – aki az Alex Supertramp nevet adja magának – útjának végén leírtakkal (Happiness only real when shared) vagyis hogy az, az igazi boldogság, ha megosztod valakivel, szerintem téves következtetés. De ezt mindenki döntse el maga.
A film erősen nézős, ha másért nem, a természetfilmekbe illő látványáért.

John Rambo

Ami Stallone-nak sikerült a Rocky Balboa kapcsán, azt most jól elfosta a burmai dzsungelben. Olvasva a netes kritikákat, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy a Rambo IV egy művérben áztatott, belekbe csavart, nagy darab szarkupac.
A filmben egész egyszerűen nincs erő, dinamizmus és nem érezni a feldühödött vadállat ölni akarását. Ettől a folytatástól senki sem várt többet, mint hogy visszahozza a 80-as évek akciófilmjeinek számunkra nagy hatást gyakorló, személyiségformáló hangulatát. Ha akadt volna a rendezői szék környékén egy, azaz egy darab kreatív elme, ez sikerült volna.
De azért értelmetlenség visszamenni az általánosba, hogy valaki átismételje a szorzótáblát. Sly visszament, a kiégett hőse meg csak gépágyúval képes a húscafatok gyártására.

A véleményemhez csatolva, zárójelben megjegyzem, hogy az elmúlt években végképp elfordultam az akciófilmektől. Láttam már eleget belőlük ahhoz, hogy tudjam, élmény szinten nekem ennél többre van szükségem.
Mindenesetre kár érte, John Rambo Vietnámban még tökös katona volt.

Hétvégi matiné

Filmek amik adnak, ahelyett hogy elvennének:
Cloverfield
Gone Baby Gone
We own the night
The nines

És ti mit néztetek legutoljára?

Delicatessen

Az Amélie csodálatos életét jegyző Jean-Pierre Jeunet debütáló filmje még 91-ből. Melyben egy szörnyű háború sújtotta, utópisztikus Franciaország képének egy kis szelete tárul elénk.
A legnagyobb éhínség idején egy társasház földszinti hentesénél mindig kapható pár deka friss hús. Cserébe a lakóközösségnek ugyan meg kell őriznie egy szörnyű titkot, de az életben maradásért, ez mindenki számára elfogadható árnak tűnik. Ebbe a válogatott különcök szürreális közösségébe érkezik meg Louison, az egykori cirkuszi bohóc, hogy a hirtelen kámforrá vált társasházi mindenes feladatait ellássa.

A Delicatessen-ben felépített képi világhoz hasonlót ritkán látni. Ahogy halad előre a történet, úgy válik számunkra is egyre természetesebbé a kezdetben olyan képtelennek és visszataszítónak ható szituáció. A főszereplő szavainak hatására a Mészáros tetteit idővel talán a néző is jogosnak vélheti, miszerint senki sem romlott egészen, csak meg kell vizsgálni a körülményeket.

A végkifejletet talán szándékosan húzták a kelleténél hosszabbra, de mit várjunk? Francia. Művészfilm.

Ünnepi matiné

A karácsonyi éjszakákat némi bor társaságában mindig valamilyen arra érdemes filmmel búcsúztattam: A világ második legjobb gitárosa (1999), I am Legend (2007) és Taxidermia (2006).

A világ második legjobb gitárosa Woody Allen kitalált zenészének, Emmet Raynek állít emléket.
Amerika bohém 30-as éveiben járunk, ahol a csapból is whisky folyik, a kaszinók és billiárdtermek megteltek, miközben a nők a jazz hallatán mindenre kaphatóak. A gitárvirtuóz szerepében Sean Penn lubickol szabadon és kiválóan hozza az elvont, érzelemszegény zsenit, aki csak zenélés közben képes kiteljesedni. Maga a film azért erősen átlagos, másodszori nézésre a zenén túl nekem csak Emmet nőkhöz való hozzáállása tetszett: Szeresd és hagyd el őket!
Ami viszont mindent visz az, az a jelenet, amikor élete nagy szerelmével először együtt töltöttek egy estét, rágyújt, majd a következővel nyit: Adnom kéne taxira, de szerintem ilyenkor direkt jó egy kis séta.
Fel is került az egy mondat, amit egyszer mondani kell egy nőnek listára.

A magyarul kicsit bután hangzó Legenda vagyok című filmben New York egy fertőző vírus melegágyává válik. Rövid időn belül a kór tovább terjed és jól kipusztítja a Föld teljes lakosságát. Három évvel késõbb az amerikai metropolisz kihalt és gazos utcáin egyedül Robert Neville (Will Smith) vadászik a Central Parkban ugráló őzekre. A precízen megtervezett napjait a kór ellenszere utáni kutatással, esetleges túlélők keresésével, golfozással és a kutyájával tölti.
Ugyan a film utolsó harmada érzésem szerint rossz irányba megy el, de cserébe az első óra, annyira jól adja a posztapokaliptkus élményt, hogy én az ágyból felkelve végig a monitorra tapadva néztem. Ha valaki bírja a világvége hangulatot, mindenképpen érdemes megnézni.

Pálfi György művészfilmje fõdíjas volt a 37. Magyar Filmszemlén. Szokás a beteg, elborult és undorító jelzőkkel illetni. Én mégis minden percét élveztem (lehet én vagyok beteg és elborult fasz). Ugyan nekem más koncepció jött le, mint amit a rendező üzenetnek szánt, de az élmény így is maradandó. A film az emberi testnedvekről szól, vagyis, hogy a spermával keveredett nyálat hogyan mossák fel végül egy liter vérrel. Éppen ezért a képi világa egyedi, szerencsére távolról sem magyaros. És ha olykor megbotránkoztató vagy gyomorforgató is, le kell nyelni, nem számít, hogy végül tetszik-e vagy sem.
Befogadni és nem feltétlenül megérteni, ez a film lényege, amit tízmillió magyarnak ajánlanék.

A Gilmore lányokról

Tisztában vagyok vele, hogy a következő pár soros ömlengés következtében elveszítem a heteroszexuális férfiolvasók 90%-át, de cserébe mögém áll a meleg szubkultúra blogolvasó része.

Először is érdekes, hogy a két Lorelai lány mindig más nők kapcsán növelte a sorozatfüggőségemet. Magamtól sohasem kisértem volna figyelemmel az életüket. Sőt, amikor még az m1-en futott a sorozat, képtelen voltam rosszullét nélkül egy percnél tovább nézni, ahogy Gilmore-ék darálják a szavakat. Aztán néhány rész végigszenvedése után megedződtem, és már akkor is hasonló okok miatt, de kezdett tetszeni, ugyanúgy mint most a 3. évad közepén.
Legyünk őszinték, azért a családi drámázások, minden hímneműnek idegesítőek lesznek hosszú távon. Ellenben a szerelmi szálakat jól mozgatják a készítők. Mit jól, a Jess – Rory – Dean háromszögben többször volt olyan jelenet, amitõl egy morgós férfiszív is felolvad. Külön vicces a sorozat és a valós élet közötti párhuzam, mondom ezt „Dean”-ként úgy, hogy végig Jess-nek szurkoltam! Szóval jól keverik a kártyákat, de a Szívek szállodája számomra mégsem ettől nyerő. Inkább attól a jól tálalt kultúraadagtól, amit részről-részre az arcunkba tolnak. Rengeteg zenei, irodalomi és politikai utalás Bonóval és Hillary Clinton-nal az élen, ami tényleg csak akkor poén, ha hallgattad-olvastad-ismerted már előtte is. Állítom, ha valaki nem tudja milyen könyvet forgasson legközelebb, elég belenéznie valamelyik részbe és máris kapott egy jó ajánlást. Külön dícséret, hogy az európai művészet szintén elõtérben van, ha nem többségben, a sorozat folyamán.

A színészeket tekintve Lorelai (Lauren Graham) mindent visz, Rory seggéről már a második évadban lehet tudni, hogy hatalmas lesz. A nagymama, Emily Gilmore (Kelly Bishop) szintén átlagon felüli, mint az idegesítő, de szeretnivaló mellékszereplők (Mrs. Kim, Michel, Kirk). Kiemelendő, hogy a sorozat három ifjú színésznek is kiváló referenciát és ugródeszkát nyújtott (Milo Ventimiglia, Jared Padalecki, Chad Michael Murray).

Bár még nem mernék megesküdni rá, hogy hét évadon keresztül végigkövetem az eseményeket, de jelenleg Gilmorék a házban!
Csak azt nem értem, hogy nem rohad rá Luke fejére az a baseballsapka…

Szeress, ha mersz!

Francia. Romantikus. Művészfilm. Az okos kritikusok szerint a második Amélie csodálatos élete, szerintem maximum távoli rokonok. Viszont érdemben többet én se tudok hozzátenni, mert a fejem a stáblista óta zsibbad tőle.

Nem a megszokott szerelmetes limonádé és nem is az a tipikus pasizós/csajozós film. Ha meg már nézed, inkább társaságban, különben úgy jársz, mint én, hogy utána csak keresed a szavakat.
Persze a hozzám hasonló művészkedő, sznob buziknak biztos bejön. Mindenki másnak akkor, ha nem zavarja, hogy utána kicsit másként kel fel.