No miss, azt nem-nem…
Én konkrétan múlt hét vasárnap hallottam először az alábbi nótát, de Gertivel rögtön egymásra néztünk és tudtuk, hogy kinek kell küldeni… 
Archived entries for music
Rap diszkó
Arra, hogy az Állat Kannibálok a Reggel, délben este és a Kés, villa feledésbe merült sikere után egy teljesen vállalható albummal jönnek ki 2008-ban, pár nappal ezelőttig körülbelül annyit esélyt láttam, mint a több mint tíz éve húzódó Duke Nukem Forever játék megjelenésére. Mégis a sok gagyi hakni és kínos médiaszereplés után Qka és Ricsipí a 19 számot tartalmazó Rap diszkó albummal jelzik, hogy teljesen nem veszett még ki belőlük a régi tűz.
A közel 70 percig könnyed ütemeket nyújtó és a régi Animal Cannibals életérzést árasztó hanganyagot áthatja a kultikussá vált ‘98-as Mindenki című szám hangulata. Amikor a Hey Dj!-ben felcsendült a Ludditák utánozhatatlan szólama, még csak reménykedni mertem, de mivel a lemez több, mint 50 előadó közreműködésével jött létre, végig érezni és hallani a nagy magyar hip-hop szcéna undergroundos ujjlenyomatát.
Zeneileg a minőség az elejétől a végéig azonos színvonalú. Ha pár számot mégis ki kellene emelnem, akkor azok a Budapest nyáron, Csillogjon, villogjon!, Északon, Délen… és talán a Faház meg sátor lenne, de ez tényleg csak a saját ízlésvilágomat tükrözi és nem feltétlenül követendő példa.
Az üzenete miatt mindenképpen megemlítendő még az utolsó, Köszönjük! című szám, ami a kattintásmániás torrentfreak-ek felé egy apró kikacsintás és esélyt ad arra is, hogy könnyítsünk a lelkiismeretünkön.
Végezetül kedvcsinálónak az albumhoz készült első videóklip, a Csirió:
Michael Phelps, az iPod és a hip-hop
Úgy látszik a hatodik blogster podcast után a mai napot továbbra is zenei és víz közeli témáknak szenteljük.
Az 1985-ös születésű, összesen immár 13 olimpiai címet begyűjtő úszóbajnok, Michael Phelps híres arról, hogy versenyeken a vízbe ugrás előtti utolsó pillanatig zenét hallgat kedvenc iPodján. Az újságírókat és persze a hétköznapi sportkedvelőket egyaránt érdekli, vajon ilyenkor mit hallgat a delfinmozgású földönkívüli, akinek Beijingben sikerült beállítani honfitársa, Mark Spitz rekordját (7 olimpiai aranyérem).
Michael Phelps elmondása szerint elkötelezett hip-hop rajongó. Nagy kedvence a szintén amerikai Young Jeezy művésznevű rapper, akiről annyit már elég tudni, hogy egy interjúban a “No disrespect to my man Barack, but I fuck with John McCain” szöveggel keverte maga körül a felhajtást.
Phelps kedvencei közé tartozik továbbá az Outkast, a ruhamárkájáról is ismert G-Unit együttes, Usher és a Guiness rekorder MC, Twista. A sok színesbőrű rapper mellett, azért a 2004-es athéni olimpián, a 400 méteres vegyes döntője előtt közvetlenül Eminem – ‘Till I collapse című számát hallgatta.
Eme fontos információk birtokában Cseh Lászlónak most van legalább négy hosszú éve, hogy az edzések mellett összeállítson egy jó tracklistet!
(Amint a muxtape meggyógyul, hallgathatóak lesznek Michael Phelps vállaltan kedvenc számai)
forrás: ZDNet
Make noise, not war!
Emlékszünk még a CD és DVD korszak előtti, 90-es évekbeli kazetták uralta sötét középkorra? Amikor a kölcsönkapott, értékesnek tartott hanganyagot a kétkazettás magnókon keresztül sokszorosítottuk. A szó szerint rongyosra hallgatott A-oldalas slágerekre? Arra az átkozott pillanatra, amikor a lejátszófej elkezdte húzni a szalagot és a hangfalakból kiszűrődő, elnyújtott zajokból már tudtuk, egy újabb kultikus albumunk veszett oda?
A muxtape.com nyújtotta minimál szolgáltatásról a fenti kis intermezzo jutott eszembe. Az oldal lényege, hogy egy könnyed, gyors és fájdalommentes regisztráció után kedvenc vagy éppen aktuálisan hallgatott számainkat tölthetjük fel a saját aloldalunkra. Sajnos a szabad zenemegosztásnak korlátot szab a rendelkezésre álló tárhely, így a megosztás korlátozva van 12 számra, amelyek egyenként nem haladhatják meg a 24 MB-ot.
Ellenben a feltöltött számok bárhol, bármelyik böngészőből, két kattintásnyi távolságban akármikor hallgathatóvá és élvezhetővé válnak.
A muxtape hirtelen jött tündöklése talán a podcast alkonyát jelenthetné, de nem fogja.
Most viszont kattanj a kazira, ha a nálam jelenleg gyakran játszott számokat te is végighallgatnád!
Hányszor lehet büntetlenül elénekelni egy refrént…
Az Európa Bajnokság tiszteletére és a Happy Monday! hangulatot két lábbal meglovagolva sikerült új rekordot felállítani a ‘Munkából hazaérés’ időpontjára. A 21:45 egész barátságos időponthatározó.
Ennek köszönhetően az igényeim mértani pontossággal ledegradálódtak egy ősember szükségleteinek a szintjére: Hideg sör, meleg vacsora, térdre ereszkedett szopásra kész fehér nép.
Motherfuckers wanna get with me. Lay with me. Love with me. All right!
Never seen the Sea
Maga a klip szar, de a szám az egyik legszomorúbb, ever. Erre szokok verseket írni. Amúgy meg végre tudtam egy huzamban aludni több órát, mint nem. Just listen!
Gavin Clark – Never seen the Sea
Valahol Európában
A musical alapjául szolgáló eredeti filmet (Radványi Géza és Balázs Béla munkája) nem ismertem, nem láttam. Magáról a darabról is kevés és hiányos információim voltak. Magyarán a bajai III. Béla Gimnázium színistúdiójának legújabb előadására teljes tudatlanságom birtokában, ám kíváncsian ültem be.
Ugyan a két felvonás közötti szünetben szórtam némi kritikákat, a tiszteletjegyet szerző bátyám legnagyobb örömére, de összességében azt kell mondanom, egy élmény volt. Még ha nem is olyan mélyre ásó, de mindenképpen a felszín alá kaparó. A részemről negatívnak ítélt elemek amúgy inkább az eredeti forgatókönyvnek szóltak és egyáltalán nem a szereplőgárda munkáját akartam kisebbíteni vele. Mert színészekből aztán volt bőven. Egy ponton attól féltem, hogy a színpadon se fognak elférni.
Ami érdekes, hogy nem volt feltűnően kiemelkedő szerep (és ezáltal színész se). Ehelyett rengeteg karakter apró jellemvonásaiból épült fel az egész. A musicalbetétekről szintén hasonló mondható el, a legtöbbje a helyén volt és egységükben álltak össze.
Ha valamit ki kell emelni, az kétségkívül a látványterv, a díszlet és a kosztümök lennének. Konkrétan a forgatható (lábakon guruló?) falakon csak ámultam, a városi és várbeli jelenetek hátterét nagyon eltalálták. A korhűnek ható ruhákon pedig mindig csodálkozok, hogy honnan lehet ennyit összeszedni. Igaz a Hosszút alakító Ottmár Attilának éneklés közben egy rövid időre meggyűlt a baja a kifordult ujjú kabátjával, de oda se neki.
Ja igen, a zárójelenet még a kőszívűeket is ellágyítja, engem megérintet és szerintem nem voltam vele egyedül a teremben. Azért külön dicséret!
Az egyedüli dolog, amin folyamatosan felhúztam magam, hogy a közönség az énekek után képtelen volt megfékezni a tenyerét, és minduntalan tapsba törtek ki. Én meg olyan vagyok, aki szereti, ha nem ölik meg a pillanatot és szakítják meg hangos ovációval. De ez csak ilyen saját dili, a darab ettől még bárkinek ajánlható és fogyasztható.
Piece of Art
Legutóbb a This is England című filmben felcsendülő Fouri dal Mondo című Ludovico Einaudi darab sebészi pontossággal képes megpengeti a belső húrokat. Ezt a számot használta fel egy angol táncoslány, hogy érzékeltesse a sztriptízbárok kedvelt fémrúdjain való vonaglás megfelelő körítéssel szükségszerűen nem csak deréktájon mozgatja meg az embert.
Akárhányszor nézem meg a videót a szexualitás helyett a balettos kecsesség jut csak eszembe.
Akkor jöjjön a reggeli, ébredős videónk:
It’s Britney, bitch
Mióta a szebb napokat is megélt pophercegnőnk végre kijött egy bármelyik baráti társaságban felvállalható anime klippel (Break the Ice) és a csapból is mai a How I met your Mother epizódszereplése folyik, úgy éreztem muszáj adnom egy esélyt és bepróbálni a még tavaly megjelent Blackout lemezét.
Mondjuk nincsenek kétségeim és senkinek se legyenek, Britney a csillogó fejbőrére helyezett parókán kívül nem sokat tett hozzá az albumhoz. Bement a stúdióba és az egyébként nagyon jól összerakott számokhoz felénekelte, amit fel kellett. Miután valaki ezt a tényt elfogadja és miért ne fogadná, hiszen a legtöbb pop album így készül, azután már igazán kellemes meglepetések érhetik. Mert a 12 (+4 bónusz, köztük egy Eurythmics feldoglozás) szám nagy része többször hallgatós (három napja csak ez szól). Kellemesen dübörgős elektrofunk, műanyag ízű mellékhatások nélkül. Úgyhogy pacsi a producereknek, Paul Oakenfoldnak a Gimme more mixért, meg egy kicsit Spears kisasszonynak.
Szurkolunk, hogy egyenesbe jöjjön a mentális idegbaj helyett.
It’s Britney, bitch!
Ludditaz & penalty
“És vágom már, hogy válik el a csillagpor a salaktól,
csak pár éve mintha mindez még ment volna alapból.”
Az 1800-as évek elején a ludditák még előszeretettel csapták szét a harisnyaszövő gépeket. Közel két évszázadnyi hallgatás, Magyarországra vándorlás és audió reinkarnáció után, mára hívhatnánk őket akár a női Belgának is. A bátaszéki undergroundból feltörő testvérpár viszont sokkal többet érdemel annál, hogy egy ilyen hanyag mozdulattal beskatulyázzuk őket.
Ha valaki az ütemek mellett a honi hiphop szcéna számainak üzenetére is kíváncsi, figyelmes fülekkel kell rendelkeznie. A Ludditák még 2007-ben megjelent Tizenegyes című dupla albumára még feszesebben igaz ez. Tágan értelmezett szövegkörnyezet, verbális orgazmust okozó rímek, és a rapperek között olyan ritkán megcsillanó csajos hangok.
A kétszer 11 szám első hallgatásra kényelmetlen érzést keltett. Mikor aztán harmadszorra végezték el a kirúgást és pörgött le az outro, nem tudtam volna egy rossz számot se kiválasztani. Az áramló szófolyam alatt rengeteg jó értelemben elkevert stílusirány jellemzi a lemezt (funk, rock, ska, punk, pop). Emellett kielégítő a komoly és kevésbé mélyreható számok aránya. Cigányság, zsidó kérdés, negatív országimázs, családtörténet, barcelonai homokos strand, falfirka, buli és bebasz.
Az utolsó győztes gólt végül a több személyes favorit közül, az erős bólogatásra ingerlő, megunhatatlan, elektro szagú Kuss küldi a hálóba.
Helló, szija, szevasz! Nálatok van rassz?
Jobban teszed, ha Ludditákat hallgatsz!