És ugyan ez újabb, extra munkaórákat igényel – talán minden eddiginél többet – de rám mindenképpen inspirálóan hat.

Persze közben ennek köszönhető, hogy ez a blog egyre inkább egy kihalt texasi szellemvárosra emlékeztet. Ám ha őszinte akarok lenni, ez sokall kevésbé zavar, mint zavart volna mondjuk fél éve. Talán egy hónapja is van, hogy felírtam magamnak, hogy a jövőben ide csak érzésből fogok írni, akkor és annyit, amikor és amennyi jól esik.

Igaz, nem ezért, hanem inkább időhiány miatt nem esett szó például a Rock ‘n’ Rolla filmről és az annál mérföldekkel jobb soundtrackjéről vagy a Wasabi étteremben tett látogatásunkról.
Arról is kevesen tudnak, hogy az albérletes élet krémjeként, februárban megtapasztalom az egyedül élés velejáróit. Igen, a lakótársak vagy egy egzotikus vidékeken próbálják elkerülni az AIDS fertőzést vagy egy francia kisvárosban tengetik napjaikat. A magyar valóság maradt nekem.

Most viszont van még két órám visszaaludni, úgyhogy kihasználom.

Közismert, hogy az első helyen felmondtam. A másodiknak most félhivatalosan is adtam még vagy öt évet.
És hogy ezért cserébe mit kaptam? Több pénzt, nagyobb felelősséget, hatalmat, irányítást? Talán.
Én mégis inkább azt mondanám: lehetőséget.

Eddig bizonyítottam egy szinten, mint nyelvvizsgán alapfokon. Ezen most túllépve új, magasabb elvárásoknak és egyúttal ismét magamnak kell megfeleljek.

Személyiség szempontjából egyébként ennek az egész ranglétrán való haladásnak van egy nagyon egyszerűen ellenőrizhető és sokat sejtető mérőszáma. Függetlenül attól, hogy a vállalati hierarchiában éppen hol helyezkedsz el, mennyire degradál számodra egy a munkakörödtől teljesen eltérő, attól “alantasabb” feladat elvégzése? Mennyire esik nehezedre kérés nélkül elvégezni olykor más munkáját? Számomra ez az egyik legfontosabb fokmérő akár magammal, akár másokkal szemben.
Ameddig ez így lesz, addig azt hiszem nem lesz baj.

Érdekes módon ezt a szemléletet, ha kimondatlanul is, de éppen az első munkahelyemen lestem el.
“It’s about connecting the dots”, ahogy Steve Jobs is mondja:

Reményeim szerint a holnapi konferencia előtt még ma este élesedik a blogster.hu, egy junior online marketinges blogja lesz belőle. Ilyen még amúgy se nagyon van kishazánkban.

Aki ismer és közelről lát, annak ez talán nem annyira meglepő. Abban a szakmában vagyok ahol. Az eddigi visszajelzések alapján jól csinálom, azt amit. Így csak fejlődni kell. Természetesen kurva sokat.

A blog mára egy teljesen hétköznapi eszköz lett, ha úgy tetszik egy bozótvágó kés, amivel az internet dzsungelében vágod magadnak az utat. Ha úgy tetszik egész másra használod.

Ahhoz, hogy egyszer az lehessek, akinek a képét most üldözöm, legalább útjelzőnek kell egy szakmai blog. Egy blog, ami pofátlanul minden eddigi bejegyzés elé áll. Érzem ezt, éreztem ezt egy ideje. Folyamatosan olyan dolgokról írtam volna, ami nem a személyes napló kategória korlátaiba való. Ezért a döntés.

Itt meg, ha ritkábban is, de megpróbálok újra személyesebb és őszintébb lenni.
Kezdetnek mondjuk arcon csókolni egy lányt. Na jó, a lányt. Még ha ezt most csak virtuálisan is.

Megyek megkenek néhány kenyeret eperlekvárral, aztán felszállok egy buszra és tovább hódítjuk az internet.

Have fun, take it easy!

Jövő héten életem első szakmai konferenciáján való részvétel.

Itt tartunk most.

“Jelenleg egy olyan rugalmas zsák vagyok, amibe folyamatosan tömik a tudást, figyelve arra, hogy azért nehogy elszakadjon.”

Ezek mellett a szabadidőm ismét nem sok, az is szinte semmire, de ha a munkaidőm mindennapi részét a későbbiekben is rendszeresen kiteszi a hivatalból végzett blogolás, akkor már elégedett leszek.

Amúgy épp most fejeztem be az előző havi költségvetés összeállítását, és hát sikerült a sarkára lépni jó néhány Szent Istvánnak. Jack Bauer erre mondaná, hogy damn it!

Gyújtsunk hát lámpást a tök fejünkben!

Aztán jött az új munkaállomás, napi legalább egy órányi, általam elhadovált (később az ügyfeleknek internetről elérhető) szöveg és voilà, nem ráz ki a hideg, ha magamat hallom.
Pozitív mellékzönge, hogy az iroda takarítónője szerint igazán kellemes hangom van. Tette ezt a megállapítást a tegnapi konferenciabeszélgetésünk alapján.

Lassan elgondolkodhatok egy rádiós mellékálláson a Rádió C-nél:
Helló, mi? A félelem FM hullámhosszán Bangus beszél!

De legalább a céghez ideiglenesen bevitt Sennheiser fejhallgatóm ma megkapta a vagány bókot (valaki valami pozitívat legalább). Ismét irigylem a munkaidőben vicces köremaileket küldőket (banki szférában dolgozók, szevasztok!). Hosszas teketóriázás helyett, ad hoc módra kifejlesztettük a telefonos telefonos távoktatást (nem véletlenül írtam kétszer, van értelme). Az utolsó twitteres csiripem élőben szerintem még viccesebb látvány (bár amikor írtam, inkább fájdalmasnak éreztem).

Röviden benne vagyunk a mélyvízbe, az úszásba majd belejövök, mint Micimackó a csuportörésbe (vagy Malacka a kiabálásba?).