Posted via email from The Bohemian Lifestream Rhapsody

Posted via email from The Bohemian Lifestream Rhapsody

Van egy fajta 90-es évekbeli bája annak, ha ugyan csak ideiglenesen, de tudod, hogy napokra-hetekre mobiltelefon nélkül kell élned az életed. Közben fejben elkezded újraszervezni a berögzült menetrendedet és mindenkit próbálsz a megfelelő – általad még uralt – csatornákra terelni: e-mail, skype, közösségi hálók, IRL (In Real Life, avagy a valós, offline lét).

Ha valójában 24/7 online vagy, a mobil hiánya nem szabadna, hogy komoly feszengést vagy kellemetlenséget okozzon. Mialatt pedig már az új telefon márkáján, típusán gondolkodsz, a fő elvárás, hogy minél erősebb legyen ezen preferált felületek integrációja a mobilodba is.

Már nem csak elérhetőnek kell lenni mások számára, hanem minél többször láthatónak is, hogy tudjanak rólad.

Komolyan várom azt a pillanatot, amikor csak ránézek a mobilom kijelzőjére és megmutatja, hogy az ismerőseim, barátaim városon belül éppen melyik közelben lévő kocsmában, bevásárlóközpontban vagy étteremben vannak, mindezt egyetlen hívás nélkül.
Szép új jövő ez az okostelefonok kora, csak melyiket válasszam…

*Újra van vagy lenne rá egy kis ideje

“Whether you think you can or can’t either way you are right.” – Henry Ford

Posted via web from The Bohemian Lifestream Rhapsody

Mi történik ha a világ egyik legjobb hegedűművésze hétköznapi ruhában, mindenféle külsőségek nélkül háromnegyed órán át játszik egy washingtoni metróállomás aluljárójában?
A már kicsit feledésbe merült, életszagú tanmese 2007-ben igen meglepő válasszal szolgált, ugyanis a valóság által igazolt csattanó az hogy semmi.

Joshue Bell-nek a több mint ezer előtte elhaladó utasból 27-en adtak némi aprót, miközben összesen heten álltak meg, hogy meghallgassák csodás játékát, és végül csak egyetlen egy férfi volt, aki felismerte őt.

Mivel egy forgalmas és az utcazenészek által közkedvelt helyen játszott, a legtöbben nem tudták megkülönböztetni őt egy hétköznapi művésztől. A hibátlan klasszikus dallamok nem emelték ki a már megszokott szürke közegből.

Nem igazán számított az sem, hogy tisztában volt saját képességeivel, hiszen ezt az alatt a 45 perc alatt sem ő, sem más nem hangoztatta. A lenyűgöző játékán túl nem volt olyan csatorna, ami a saját erősségét megmutatta és kommunikálta volna.

Magyarán hiába vagy te a legjobb 100m-es gyorsfutó, ha a kivilágítatlan pályán erről csak te tudsz. Lényegtelen, hogy milyen nagyszerű terméket vagy szolgáltatást biztosítasz a vevőid számára, ha ők nincsenek tisztában azzal, hogy az mitől olyan jó vagy jobb a másénál. Persze kolomppal a nyakadban bőgethetsz boldogan és lehetsz te egy lila tehén, de ha azon a réten minden nap látni egy hozzád hasonlót, már szürke vagy. Ha nem mutatod vagy nem tudod megmutatni, hogy mi az amire képes vagy, mi az amiben jó vagy örökre egy névtelen zenész leszel az utcáról.

A bejegyzést Scott Belsky – Don’t Let Your Genius Go Unnoticed videója inspirálta.

Posted via web from The Bohemian Lifestream Rhapsody

Forrás: BusinessWeek

Posted via web from The Bohemian Lifestream Rhapsody