Még márciusban, egy bizonyos nevezetes napon tiszteletünket tettük Gertivel Budapest egyik, az utóbbi fél évben a blogoszféra által mindenképpen felkapott éttermében.
Az Olimpia étterem a VII. kerületben, az Alpár utcáról nyíló alagsori helységben található. Nevéhez illő görög motívumokkal díszítve, amelyek állítólag még a korábbi kifőzde nyomán maradtak ott. Maga a helyiség egyébként egyáltalán nem nagy, nyugodtan nevezhetjük kicsinek, talán hét asztalt számoltunk össze.
A koncepció pedig a következő: nincs étlap, 100%-ig rá vagy bízva a konyhában egy személyben tevékenykedő szakácsra. Az étterem falán egy nagy táblára krétával ugyan fel vannak írva az egyes fogások, de amíg ki nem hozzák őket, addig úgy se kerülsz képbe.
A választás a kezedben annyi, hogy 3-4-5 vagy 6 fogást kérsz az este folyamán. Kivéve, amikor halnap van, akkor a teljes, a táblán lévő lista az asztalodra kerül. Mi egy kedd estén, 8 előtt néhány perccel érkeztünk, halnap volt.
Körültekintő udvariassággal gyorsan oda vezettek a telefonon előre lefoglalt helyünkhöz. A környező asztalok irányából már ekkor érezhető volt némi sznobizmus, de ebből legalább tudtuk, hogy néhány óráig akkor most mi is a felső tízezerhez fogunk tartozni.
A sommelier rögtön kisegített bennünket, hogy milyen pálinkák közül lehet választani – a Márton és lányai minőséget kértem, hogy gyorsan ugorjuk át – majd pár perccel később megérkezett az elő-előétel is, fűszeres fehérparadicsom néhány szem kagylóval.
Ez volt az a pillanat, amikor megkezdtük a gasztro-utazásunkat egy a középszerűségtől mentes, távoli francia kisbolygóra. Az egyes fogások nevére és minden egyes összetevőjére sajnos már nem emlékszem, de egytől-egyig kifogástalanok voltak, mind elrendezésben, mind ízben. Talán a tengeri rizottó volt az egyedüli, ami nem kapott akkora elismerést a részünkről, de mivel az elfogyasztásához könyékig kellett turkálni a rákokban, kagylókban és egyéb mészvázas tengeri élőlényekben, megvolt a sajátos hangulata.
Ami nálam a legjobban eltalált fogás volt, az a fokhagymás tengeri durbincs (és a tökös, lazacos rétes). Sokféle halat ettem már, de egyik sem járt ilyen közel a fenséges szó jelentéséhez.
A halnapi menüre 9.-ik! fogásként végül a pontot a sárkánygyümölcs mellé tálalt házi készítésű vanília fagylalt és csokoládé hab tette. Gertinél ez a vanília fogalmának új dimenzióját nyitotta meg, amivel hallhatóan a szomszédos asztalnál is többen egyetértettek.
Amikor az este folyamán végig kifogástalan munkát végző pincértől végül a számlát kértük, ő kis türelmünket kérte, mire én kihasználva az alkalmat, megkérdeztem, hogy addig nem lenne-e még egy kis maradék vanília fagylalt a számunkra.
Pár perccel később, mikor a mellékhelyiségből tértem vissza, már ott volt egy újabb adag fagylalt az asztalunkon, a pincér pedig a pult mögül mosolygott, visszaválaszolva a köszönő, hüvelykujjamat felmutató karlendítésemre.
Az ilyen apró gesztusok tesznek egy helyet naggyá, mégis valamiért kevesen képesek ezt a kis pluszt megtenni a vendégekért. Arról már nem is beszélve, hogy a visszafogott borfogyasztásunk ellenére a sommelier sem engedett el minket anélkül, hogy meg ne kóstoltunk volna egy titokzatos házi gyomorkeserűt, ami félúton van az Unicum és a Jäger között.
Úgyhogy, ha valaki igazi vendégként szeretné magát érezni néhány órára és szereti a szikvizet, ajánlom az Olimpiát. Részemről abszolút szintbeli különbség minden eddigi étteremhez képest.
Óh, és végül majdnem elfelejtettem a szakács, Takács Lajos jelmondatát, ami a táblára kiírva hirdeti elhivatottságát: “Ne feledd Bernard Pacaud-t!“
